Újév reggelére
Tiszta, szép, hosszú álom újév reggelére.
Nyílt víz, napsütés, hajó, tompasárga
és tengerkék suhanások. És sok fehér.
Madarak, felhőrongyok, fények a fedélzeten.
Rajta egymáshoz nyitott mosollyal forduló,
okos, erős lelkű emberek: mi. Te is ott voltál.
Meg te is. A gyerekek is mind. Ételt kínáltunk,
egyik a másikának, ki mit hozott: kenyeret,
gyümölcsöt, süteményt. Megbeszéltük
a gondjainkat, amik a szárazföldön várnak.
Egyszerre valamin fölnevettünk, összebólogatva,
nohát, igen, tényleg, az nagyon nehéz lesz.
A szomjúhozók
Gyerekként idealista dalokat költöttem,
amibe realista felnőttek kapaszkodtak,
majd felnővén realista szövegeket írtam,
amin végképp csonttá száradt hitű öregek
kérték számon hajdani idealizmusomat,
mintha tartoztam volna nekik azzal,
hogy azt a gyerektejet örökre fejhetik.
Az utolsó nyíregyi nyár
És mikor már biztos semmi jó
nem sarjad hosszú álmodból,
ami erre a tágas és épp ekként
fojtó végvidékre elvezérelt,
s a lakóotthont, ahol a lányt hagyod
magad mögött, úgy érzed elfordulni,
ahogyan egyre lassabban lépdelsz,
de nem nézel már hátra – nem,
és estére visszaöklend
ugyanide Bátorból a busz,
akkor vagy kiülsz a padra
még egy kínkeserves sörrel,
vagy bevackolódsz a vendéggarzon
kemény duplaágyába, és vársz
– a puszta vak mély alvásra csak:
álmodni már nem tudsz.
És a sötétkék hajnalban,
ha forróság és harangszó
mégsem hagy beléfulladni
a nappalénál jobb semmibe,
végül megadod magad,
csak kiülsz a szökőkút mellé
fölhúzott térddel a medence alig-
kávájára, s mégis kinyitod azt a sört.
És míg iszod, hol fölfelé tekintesz,
s bevésed ezt az itteni fajta hajnalkéket,
hol le, s nézed a medence vizét.
Aztán beleereszted fáradt lábad,
és hagyod, hogy míg lehűt,
a fölszökő permet söpörje le rólad
az elmúlt tíz évben rád tapadt
összes idegen reményt.
(Megjelent az Alföld 2020/5-ös számában.)
(Borítókép: congerdesign képe a Pixabay -en.)
Hozzászólások